6. fejezet ( 2. rész )

Ennél lassabban már nem vánszoroghattak volna a mutatók azon a nyanvatt órán. A csengő hangja igazi megváltás volt számomra. Már csak egy kémia órát kell kibírnom, majd még egy félóra semmittevést és mehetek a kosármeccsre. Épp a könyveimet pakoltam elő a táskámból, amikor valaki szó szerint beesett az ajtón.

- Fiam, nem esett baja? – kérdezte Szilágyi tanárnő a földön fekvő sráctól.

- Persze. – hallottam a választ a földről és valahogy elég ismerősnek tűnt, így hát elindultam felé.

- Márk? Te meg mi a fenét keresel itt? – kérdeztem és nem kicsit meglepett, hogy pont a bátyám fekszik az osztálytermünk padlóján. Főleg úgy, hogy neki már rég otthon kéne lennie.

- Csak el akarok bújni. – suttogta.

- Bújni? – kérdeztem. – Miért? – és ekkor hallottam meg Vanda hangját, aki mindenkitől azt kérdezgeti, hogy ’’ Hol van?”. Innen esett le, hogy kitől is fél.

- Megvagy! - ugrott oda közénk Vanda.

- Miééért?! – emelte kezét az ég felé Márk.

- Ti nem vagytok normálisak. – nevettem. Néha csak eljátsszák ezeket a dolgokat még a többiek és ők maguk is jót röhögnek rajtuk. – Mire jó ez?

- Kell valami jó dolog is, amire jó emlékezni a sulis évekből. – mosolygott Márk.

- Majd jót röhögünk rajta öreg korunkban. – bólogatott Vanda is.

- Ideje volna kimenni szünetre. – indult el felén Piroska néni.

- Elnézést tanárnő! – mosolygott rá Márk.

- Semmi baj. – mosolygott vissza. Bezzeg, ha nem Márkról volna szó, már rég az igazgatóiban csücsülnének. Miért szeretik annyira a tanárok?

Kimentünk, majd sétáltunk egyet a folyosón. Mikor nemsoká becsöngettek kikísértük Márkot a kocsijához.

***

- Akkor óra után a tornateremnél találkozzunk? – kérdezte Vanda.

- Igen.

- Hölgyeim, befáradnának? – mutatott az ajtó felé Lengyel tanár úr.

Bementünk és alig, hogy leültünk tanár úr szólította az első felelőt. És ki más lenne, mint Vanda, aki hetedik osztály óta semmit nem tanult kémiából. Azt sem tudta volna megmondani, hogy a proton milyen töltésű vagy, hogy az oxigén gáz halmazállapotú-e.

- Na, kis hölgy miről is tanultunk múlt órán? – Vanda erősen gondolkodott, de szerintem Márkon kívül nem nagyon jár máson az esze.

- Aromás szénhidrogének. – tátogtam neki.

- Arrogáns szénhidrogének. – vágta rá büszkén, mire az egész osztály dőlt a nevetéstől.

- És jellemezze ezeket az arrogáns szénhidrogéneket. – mondta Zoli bácsi nevetve.

- Hát… Tanár úr az az igazság, hogy én most nem igazán tanultam..

- Soha nem találtam volna ki. És mi az oka?

- Ööö…

- Azon tanakodom, hogy adjak egy újabb egyest vagy a szép időre való tekintettel én is tekintsek el ettől a felelettől. Osztály?

- Ne tessék beírni! – mondtuk egyszerre.

- De hálája meg ezt nekik.

- Rendben. – mondta megkönnyebbülve Vanda.

- Viszont, ahogy látom, megvan az ötödik alkalom, amikor nem írtam be. Tudja mit jelent ez? Büntetést a mai délutánra.

- Tessék?

- Hogy mi? – kiáltottam fel, mire mindenki rám nézett. – Elnézést! – hajtottam le a fejem.

- Úgy látom a barátnőjét is megviselte a dolog.

- De tanár úr, hiszen ma kosármeccs van.

- Gondolhatott volna rá előbb is. Most foglaljon helyet. Óra után találkozunk a matematika teremben a többi fogollyal együtt.

- Remek! – cammogott a helyére Vanda.

- Miért nem tanultál? – fordultam hátra hozzá.

- Nem volt rá időm.

- És mégis miért?

- Mert Vámpírnaplók maraton volt a tévében.

- Ajj… - forgattam a szemeim. És most Damon miatt mehetek egyedül a meccsre?

- Bocsi. – húzta el a száját.

- Most haragszom.

- Tudom…hidd el valahogy jóvá teszem.

- Remélem is.

Amint vége lett az órának, elköszöntünk egymástól és én a tornaterem felé az irányt. Bementem az ajtón és leültem úgy, hogy mindent tökéletesen lássak. Lassacskán megtelt a terem. Majd bejöttek a fiúk. Hatalmas tapsvihar és éljenzés töltötte be szinte az egész iskolát. Majd bejött a Virág Gimnázium csapata. Szintúgy üdvözültök őket csak egy kicsit másképp.

Elkezdődött a meccs. Körülbelül az első 5 perc után sikerült kosarat dobnunk. Aztán még egyet. Majd a Virágh gimisek jöttek. És megint, na és megint, aztán megint, és félidő.

Megijedtem, de aztán a srácok visszahozták magukat. A meccsnek mindjárt vége volt és az állás egyenlő. Utolsó esélyük volt. Milán megkapta a labdát, de a félpályánál tovább nem jutott, ezért onnan kellett bedobnia.

- Sikerülni fog! – mondogattam magamban.

Bedobta!!!!

- Ez az! – üvöltöttünk.

MEGNYERTÜK!!

Mindenki tapsolt és kiabált.

---------Folytatjuk------------

7. fejezet

Hétfőn épp a matek teremhez igyekeztem, amikor Caesarral összefutottunk. Csókkal köszöntöttük egymást, majd mikor szétváltunk egymásra mosolyogtunk. Nem vagyok szerelmes Caesarba, de nagyon kedvelem és szerintem idővel belé tudok szeretni.

- Hé, Szöszi! – kiáltott valaki és mikor megfordultam Milánnal, a kosár csapat kapitányával találtam szembe magam.

- Szia! – köszöntem neki.

- Délután eljöhetnél megnézni a meccsünket. Hozd a barátodat is, minden szurkolóra szükség van – vigyorgott rám, majd tovább is állt, hogy másokat is rábeszéljen, hogy elmenjenek a meccsre.

- Ennyire jóban vagytok? – kérdezte Caesar.

- Nem igazán, csak néha váltunk pár szót. Van kedved délután megnézni a meccsüket?

- Ha veled lehetek persze.

- De aranyos vagy – mosolyogtam rá – viszont nekem most órára kell mennem, mert hamarosan becsöngetnek, majd találkozunk, szia – nyomtam egy puszit a szájára és elsiettem.

Nagy nehezen túléltem a napot. Az utolsó órám után a tornateremhez mentem, mert Caesarral oda beszéltük meg a találkozást a meccs előtt. Míg rá vártam beszélgettem néhány ismerőssel, akik szintén a meccset nézni jöttek. Úgy tűnik Milánnak a suli nagy részét sikerült rávennie, hogy eljöjjön. Nagyon elgondolkoztam és arra eszméltem, hogy valaki átölel hátulról. Először megijedtem és le akartam fejteni a kezeket magamról, de aztán mikor megfordultam Caesarral találtam szembe magam, ezért megnyugodtam, ő pedig adott egy puszit a számra.

- Szia – mosolygott rám.

- Szia! Milyen volt a napod?

- Unalmas, és fárasztó. Képzeld minden tanár arra akart rávenni, hogy tanuljak, de én hősiese ellen álltam nekik és már csak azért sem figyeltem, hogy miről magyaráznak, hanem inkább rád gondoltam.

- Ó, te szegény, és a tanárok ezt mennyire díjazták?

- Hát a legtöbbnek nem tűnt fel, mert az osztály többi része figyelt meg értetlenkedett helyettem is.

- Akkor még szerencséd volt. Azt hiszem ideje lesz, ha bemegyünk, mert nem marad hely.

- Igen, úgy tűnik Milán hadjárata sikeres volt.

- Milyen hadjárat? – kérdeztem befelé menet.

- Neked nem tűt fel, hogy már egy hete mindenkit azzal nyaggat, hogy jöjjön el? Egyszer még a suli rádióba is bemondatta.

- Tényleg még a múlt héten.

Ezután kerestünk magunknak helyet, szerencsére még volt, de akik tíz perccel utánunk jöttek, már csak álló helyet találtak maguknak. Még volt pár perc a kezdésig, úgyhogy szétnéztem, hogy kik jöttek el. Rengeteg ismerősömet láttam szinte az összes osztálytársam itt volt. Láttam Izát is, na meg a többi rajzost, az egyik barátnőmet is láttam, Lillát ő a húgával együtt jött, mikor meglátott intett egyet, amit én viszonoztam.

Elkezdődött a meccs. Milánék a város másik gimijének, a Virág Gimnáziumnak a csapata ellen játszottak. Nem vagyok túl nagy kosárlabda rajongó, a focit jobban szeretem, de nagyjából tisztában vagyok a szabályokkal. A mieink dobták az első kosarat, erre a tömeg ujjongani kezdett, Caesarral mi is tapsoltunk, a barátom még be is kiabálta, hogy „Szép volt srácok!”. Jó néhány kosarat dobtak még, de a virágosokat sem kellet félteni, néhányat azért nekik is sikerült bedobni, de végig a mieink álltak nyerésre, és végül ők is nyertek, a legtöbb kosarat természetesen Milán dobta, de a csapat többi tagja is kivette a részét a játékból. Szerintem nagyszerűen játszottak.

A meccs végén természetesen mindenki oda ment gratulálni, még mi is, de nem tartottuk fel őket sokáig. Miután végeztünk Caesar haza kísért. Út közben megbeszéltük a meccs eseményeit. Mikor a házunkhoz értünk egy csókkal váltunk el.

6. fejezet ( 1. rész )

Reggel kómásan másztam ki az ágyból. Ezek a hétvégék mindig olyan gyorsan telnek. Bezzeg a hétköznapokról ezt nem lehet elmondani.

- Jó reggelt kicsim! – köszöntött anya, aki már a nővérruhájában szaladgál fel s alá és a táskáját kereste. – Ma Márk visz suliba, mert nekem sietnem kell, apa meg lebetegedett.

- Szegény. Megnézhetem?

- Persze, de szerintem alszik. Na én elmentem! Sziasztok!

- Szia, anya! – mondtuk egyszerre.

- Bemegyek apához, aztán felöltözök, jó? – kérdeztem Márkot, mert nem tudtam, hogy ő mennyire siet.

- Oké. Csak igyekezz!

- Rendben! – kiáltottam vissza a szobaajtóból.

- Csak halkabban, épp aludni próbálok. – szólt apa náthásan.

- Bocsánat…ne haragudj! – adtam egy puszit a homlokára

- El akarod kapni? – kérdezte nevetve.

- Miért? Lehet róla szó?

- Na kifelé! – mutatott az ajtó felé nevetve, én meg kiszaladtam rajta.

***

- Iza! Kész vagy már? Induljunk már!

- Igenis Kapitány! – ugrottam le a lépcsőről.

- Na, végre!

- Jól van már, na! Nem is tartott sokáig.

- Nem? Anya is gyorsabban kész volt a Jótékonysági bál estéjén.

- Na azért ilyet ne mondj!

- Miért? Nincs igazam?

- Az a bál kilenckor kezdődött és anya már ötkor elkezdett készülődni és még így is rá kellett várnunk és majdnem lekéstük a műsort. – kérdőn nézett rám és várt, hogy befejezzem. – Annál azért csak gyorsabb voltam, nem?

- Ha most azonnal beülsz a kocsiba, talán meggondolom. – elnevettem magam és beszálltam a kocsiba.

- Figyelj, ma elmennék suli után vásárolni, ha nem baj.

- Kivel? – kérdezte azonnal.

- Vandával. – mondtam és figyeltem a reakcióját.

- Oh…

- Ennyi? – kérdeztem nevetve.

- Mi kéne több?

- Vanda az osztálytársam és oda meg vissza van érted, és te elintézed egy sóhajjal? – kérdeztem nevetve.

- Miért? Mit csináljak? Kérjem feleségül?

- Hát…legalább. – folytattam a csipkelődést.

- Mi van? – és most már ő is nevetett.

- De most komolyan. Tizenhét éves vagy.

- És? - kérdezte immár igenis kíváncsian.

- Mióta nem randiztál?

- Kérlek, erről ne beszéljünk!

- Tudom, hogy megviselt a Vikivel való szakításotok, és a mai napig nem tudom, hogy miért történt, de tovább kéne már lépned rajta.

- Te semmit nem értesz!

- Oh, igen? Akkor talán meséld el.

- Mondtam, hogy nem szeretnék erről beszélni!

- Oké-oké. Megértettem.

- Hová mentek vásárolni?

- Nem tudom. Vanda akar venni magának egy dögös ruhát a Balaton-parti bulira.

- De hát az még egy hónap.

- Igen…de hamar túl akar lenni rajta.

- Oh, oké. Akkor menj, és majd csörögj, ha végeztél.

- Köszi. – mosolyogtam rá.

Megérkeztünk a suli elé és most kivételesen azonnal találtunk parkolóhelyet.

- Akkor majd találkozunk. Szia! – pattantam ki a kocsiból és siettem, nehogy meggondolja magát.

- Szia!

***

- Na, mit hazudtál neki? – kérdezte köszönés nélkül Vanda.

- Azt, hogy vásárolni megyünk. – mentem el mellette mosolyogva.

- És ilyen könnyen bevette?

- Meglepően könnyen.

- Talán mégse lenne jó férjnek. – gondolkodott el rajta.

- Én már mondtam.

- Mondjuk, egy hiszékeny férj még jól jöhet.

- Azért csak óvatosan. A bátyámról beszélsz.

- Oké. Bocsi. – húzta el a száját.

- Semmi baj. Gyere! Menjünk irodalomra.

- Tanultál?

- Persze. Te?

- Fogjuk rá. Márk megöl, ha megtudja hova megyünk valójában.

- Igen, de soha nem fogja megtudni. Figyelj, ha rájön, hogy Milán kosármeccsére megyünk, soha nem áll szóba velem többet.

- Igen és akkor nem jöhetsz majd az esküvőnkre.

- Mi van?

- Semmi csak egy kicsit előre szaladtam.

- Kicsit?

- Egy egész picikét. – mosolygott. – Amúgy Márk miért utálja ennyire a kosarasokat?

- Kérdezd meg tőle.

- Hidd el, én megtenném.

- Nem tudom. Nekem nem mondta el. Ez is egy olyan titok, mint az, hogy miért szakított Vikivel.

- Tényleg! Azt a csajt már el is felejtettem.

- Valamiért azt érzem, hogy a kettőnek köze van egymáshoz és ezt ki kell derítenem. Segítesz?

- Persze! – vágta rá azonnal. – Mi leszünk Sherlock Holmes és Dr. Watson. – erre a gondolatra elmosolyodtam, majd becsöngettek és bementünk irodalom órára.

5. fejezet

Bocs, hogy megint ilyen későn hozom csak akadt egy kis problémám a lustasággal :D Jó olvasást!

Trixi

Vasárnap megbeszéltük Caesarral, hogy szombaton randizunk, együtt ebédelünk, utána sétálgatunk meg ilyesmi. Már nagyon várom.  Hál istennek gyorsan telt a hét, mire észbe kaptam már péntek délután volt és a rajzszakkörre tartottam, mikor beléptem már néhányan már jelen voltak. Köszöntem mindenkinek lepacsiztam a végzős srácokkal majd leültem az osztálytársaim közé. Még volt egy kis idő Zita néni érkezéséig, ezért váltottam pár szót Pistivel, az osztálytársammal. Kedves srác, de nem vagyunk túl jóban néha elbeszélgetünk, de teljesen más a baráti körünk. Tanárnő már késésben volt még Iza is hamarabb befutott, pedig mindig egyszerre érkeznek. Két perccel később megérkezett Zita néni is. Nála volt a rajzpályázat eredménye. Természetesen Iza nyert mind ünnepeltünk őt kivéve, mert ő teljesen lefagyott a döbbenettől. Végül attól ébredt fel, hogy Laci és Tibi felkapta és ugrálni kezdett vele. Miután felfogta mit történt elkezdett visítozni és ugrálni.

- Azt hiszem ez az a reakció, amit mindannyian vártunk volna. – mondtam mosolyogva.

Ezután elmentünk pizzázni, amiből végül az lett, hogy besegítettünk pizzát sütni. Nagyon jó móka volt mind nagyon élveztük.

***

Szombaton fél tizenkettőkor jött értem Caesar az anyukája autójával. Izáék pizzázójában ebédeltünk, majd utána kimentünk a Balaton-partjára és ott sétáltunk szótlanul.

- Na, megbántad, hogy igent mondtál a randira?

- Nem, egyáltalán nem. Eddig remekül éreztem magam. Csak te vagy olyan őrült, hogy az első pizza után még rendelj egy másodikat is, mert te még éhes vagy. Aztán meg két szelet után rájöjj, hogy tévedtél. Na és utána meg a maradék pizzát rátukmáld a kosarasokra.

- Szerencsére éhesek voltak – vonta meg a vállát.

- Tetszenek ezek az őrült dolgaid – mosolyogtam rá.

- Biztos vagy benne?

- Teljes mértékben – bólintottam, erre ő megfogta a kezem sétálás közben.

- Mit gondolsz, bemutathatlak majd a következő csapat bulin a barátnőmként?

- Azt még ki kell érdemelned.

- Akkor meghívhatlak egy kürtős kalácsra? – mutatott a tőlünk nem messze lévő árusra.

- Persze, imádom a kürtős kalácsot.

 - Milyet szeretnél?

- Fahéjasat.

- Jó napot! Egy fahéjas kürtős kalácsot szeretnénk.

- Rendben egy ezres lesz – adta ide, Caesar pedig kifizette. Elsétáltunk egy padig, ahol Leültünk egymás mellé és megeszegettük. közben természetes beszélgettünk mindenféléről. meséltem neki a rajzpályázatról meg a pizzázóban töltött délutánról.

- Én is láttam Iza rajzát. Tök élethű lett, na meg Márkot még sose láttam annyira nyugodtnak, mint azon a képen volt. Te kit rajzoltál?

- Ó én Apát, nekem ő a példaképem, habár Anyát is nagyon szeretem, de Apával valahogy jobban megértjük egymást annak ellenére is, hogy lány vagyok.

- Majd megmutathatnád a rajzodat.

- Már visszaküldték, ami nem jutott tovább, de Zita néni úgy döntött kiállítja a suliban, Úgyhogy jövő héten majd láthatod, valamelyik szünetben majd megmutathatom neked.

- Már alig várom. Tényleg mikor is lesz a táncversenyed?

- Jövő hét szombaton. Ugye eljössz?

- Persze, ki nem hagynám.

- Hozd Bercit is, ha már a fellépésemről lemaradt legalább ezt nézze meg.

- Mindenképp elrángatom.

- Remek.

Miután eltüntettük a kalácsot ismét sétálni kezdtünk. Megfogtam Caesar kezét és összekulcsoltam az ujjainkat erre Caesar megállt és szembe fordult velem. Elsimított egy kósza hajtincset az arcomról, majd csak azt vettem észre, hogy az arcunk egyre közelebb kerül egymáshoz, végül már éreztem a leheletét az ajkamon és végül megtörtént, megcsókolt, vagy én őt már nem vagyok biztos benne. Miután elváltak az ajkaink rám nézett és elmosolyodott én visszamosolyogtam, majd megöleltem. Miközben öleltem az orromba kúszott az illata, ami nagyon kellemes volt. Még egy jó ideig ott álltunk a Balaton-partján ölelkezve. Az vetett véget neki, hogy elkezdett esni, Ezért visszaindultunk a kocsihoz, amit sajnos a pizzázónál hagytunk, úgyhogy mire odaértünk, már mindketten csurom vizesek voltunk, de boldogan mosolyogtunk és fogtuk egy más kezét. Caesar kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, miután beszálltam pedig becsuktam, majd beszállt ő is és haza vitt. Mikor megálltunk a házunk előtt egy csókkal akartam búcsúzni, amiből végül az lett, hogy még legalább fél óráig csókolóztunk a kocsiban mielőtt bementem volna, de legalább mire kiszálltam elállt az eső.

4. fejezet

Ma kapjuk meg a rajzpályázat eredményét. Végtelenül kíváncsi vagyok. Ha itt most tovább küldik, akkor jön a következő forduló és, ha ott is tovább jutok, még mindig van egy pár. A végső győztes nyereménye pedig egy ösztöndíj az általa választott bármelyik képzőművészeti egyetemre. Nagyon szeretném én megnyerni. Persze ezzel mindenki így van, de akkor is.

- Sziasztok! – köszöntem, amint beléptem.

- Szia! – hangzott a csoportos válasz.

Három óra van és a rajzszakkörösök mind itt vannak, most is, mint minden pénteken ilyenkor. Egy kivétellel.

- Hol van tanárnő? – kérdeztem, mert soha nem késik. Általában egyszerre jövök vele. Most is csak azért jöttem később, mert apának segítettem a pizzázóba.

- Jött valami levele és azt kell aláírnia. Azt mondta kettő perc és jön. – mondta az egyik srác.

- De a mester is késett. – mosolygott Laci, aki egy végzős fiú.

- Ki? Én? – kérdeztem meglepetten.

- Ha úgy rajzolnék, ahogy te, ezt meg se kérdezném. Főleg egy olyan rajz után, amit a pályázatra adtál be.

- Bizony! Állítólag Zita néninek fél óráig kellett bizonygatnia, hogy az nem fotó. – mondta Tibi, Laci legjobb barátja.

- Ja…jó vicc. – mondtam gúnyosan és leültem közéjük.

- Én még nem is láttam. – vágott szomorú arcot Pisti. Ő tizenegyedikes.

- Majd meglátod! – mondtam. – Úgyis visszaküldik.

- A suliból csak egy gyerek juthat tovább. – mondta Laci.

- És miért én lennék az az egy?

- Mert borzasztó ügyes vagy.

Meghallottuk azt a jellegzetes kopogást és mindannyian csöndbe maradtunk. Egy hang nélkül vártunk és reménykedtünk abban, hogy az eredményeket hozza.

- Mindenki itt van? – kérdezte a levelet bontogatva.

- Igen! – felelte valaki.

Nagy nehezen kiszedte a papírt a borítékból és olvasni kezdte. Néha összeráncolta a szemöldökét, amiről azt hittük rosszat jelent. Majd egy enyhe mosoly, egy elkerekedett szem és végül egy fülig érő mosoly.

- Tanárnő?! – türelmetlenkedett Pisti.

Zita tanárnő felemelte a fejét és rám mosolygott aztán bólogatott…..Úgy lefagytam, hogy egyáltalán nem tudtam reagálni. De a többiek, ugráltak, sikongattak, tapsoltak helyettem is, pedig ez csak a legelső forduló volt. Laci és Tibi felkaptak és elkezdtek ugrálni velem.

- Ez tán csak felébreszti! – mosolygott tanárnő. Mikor letettek és felfogtam mi történik elkezdtem sikoltozni és toporzékolni.

- Azt hiszem ez az a reakció, amit mindannyian vártunk volna. – mondta Trixi. Egy tizenegyedikes csaj.

- Megölelhetlek? – kérdezte Zita tanárnő, mire széttártam a karjaimat és megöleltük egymást. Aztán jött mindenki sorba. – Azt hiszem ezt meg kell ünnepelnünk! Ki kér pizzát? – kérdezte lelkesen. Mindannyian tapsoltunk. – Oké. Akkor öt perc múlva a kapunál.

- Ügyi vagy hercegnő! – puszilta meg a fejem búbját Laci.

A kapunál találkoztunk és elindultunk a pizzázóba. Amíg sétáltunk a többiek valami ódát zengtek nekem, melynek ’’Örömóda Fekete Izához” lett a címe. Tibi azt mondta később megkapom a dalszöveget nyomtatva. J

Odaértünk a pizzázóhoz, beléptünk, így megszólalt a csengő. Apa máris a pult mögött termett.

- Mit adhatok? – kérdezte és fel se nézett. – Sajnálom, de most elég sokan vagyunk és…- csak ekkor pillantott fel. – Zita!!! – kijött a pult mögül és átölelték egymást. Ja igen majd elfelejtettem. Apa és Zita tanárnő gyermekkori legjobb barátok. Vasárnaponként mindig együtt ebédelünk. Egyik héten náluk, a másikon meg nálunk.

- Akkor talán később visszajövünk. – javasolta tanárnő.

- Dehogyis! – ellenkezett apa. – Számotokra mindig van hely. Hogy-hogy itt?

- Ünneplünk! – dicsekedett Zita néni.

- És mit?

- A lányodat.

- Mi?

- Az ő rajzát küldték tovább.

- Komolyan? – hitetlenkedett apa.

- Igen! Ezt olyan nehéz elhinni? – kérdeztem.

- Nekünk meg se mutattad. Mit rajzoltál?

- Inkább kit! – mosolygott tanárnő. Apa értetlenül nézett, mire felnevettem.

- Márkot.

- Valaki szólt? – jött ki a konyhából a bátyám.

- Tovább küldték a rajzomat!!! – ugrottam a nyakába.

- Komolyan? – kérdezte és megpörgetett.

- Igen!

- Iza lisztes leszel. – szólt anyu, mikor belépett az ajtón. – Rajta van a köténye.

- Szia Klárika! – lépett ki a tömegből tanárnő.

- Szia! – puszilták meg egymást. – Hát te? – nézett körbe. – Vagyis ti.

- A lányod rajzát tovább küldték és most azt ünnepeljük.

- Tényleg?

- Miért hiszi ezt el mindenki olyan nehezen? – kérdeztem értetlenkedve.

- Bocsánat, kicsim. – mondta anya és odajött megölelni, ahogy apa és Márk is. Igazi családi ölelés.

- De miért kerítetek ennek ekkora feneket? – kérdeztem. – Ez csak az első forduló volt a tizenötből.

- Jól van, na! Csak örülünk neked…Fúú rengetegen vannak. – állapította meg anya megint körbenézve.

- Igen. – értettem vele egyet.

- De rengeteg segítségetek is van. – mondta Zita tanárnő.

- Ezt meg hogy érted? – érdeklődött apa.

- Srácok, kinek van kedve pizzát sütni? – kérdezte tanárnő.

- Nekeeeem!!! – kiáltotta mindenki egyszerre.

- Tényleg segítenétek? – kérdeztem.

- Neked? Hogyne! – mondta Pisti.

- Akkor gyertek! Mindenkinek adok egy kötényt.

- Köszönjük! – fordult anya Zita néni felé.

- Ugyan már! – legyintett és elindult utánam kötényért.

Nagyon jól szórakoztunk közben. Volt, aki tésztát gyúrt, volt, aki a feltétet rakta fel, volt, aki sütött és én pedig kivittem a rendeléseket. És falatoztunk is közben.

- Köszönöm a segítségeteket! – mosolygott rájuk anya.

- Mi is köszönünk mindent. – válaszolt tanárnő.

- Sziasztok! – köszöntünk el tőlük.

- Viszlát! – mondták egyszerre.

- Na…még csak hat óra. Mit csinálunk? – kérdeztem anyáékat.

- Feltakarítunk. – közölte apa.

- Jajj, ne máár!

- De, kislányom.

Feltakarítottunk, majd hazamentünk.

- Vasárnap mi főzünk. – kiabált fel apa az emeletre.

Márkkal mindketten úgy elfáradtunk, hogy amint hazaértünk meg is fürödtünk. Persze megint beelőztem J . bementem még a szobájába és filmet néztünk…volna, ha nem alszunk be mindketten. Szerencse, hogy nagy ágya van és mindketten elférünk rajta.

3. fejezet

Ne haragudjatok, hogy ilyen későn hozom, de még finomítanom kellett rajta. Egyébként Charlie-val mindketten örülnénk egy- két kommentnek. Jó olvasást!

„A siker nagyon kemény munkával jár, nagyon meg kell dolgozni a sikerért, az egy külön szenvedés. (...) Ami jó születik, az mindig nagyon nagy szenvedéssel jár együtt.” Csákányi Eszter

Trixi

Pár nap múlva Apa lenyugodott és a következő edzésen elmondta a fiúknak, amit az igazgató mondott. Emiatt a srácok idegesek és szétszórtak lettek, de Apa megnyugtatta őket, hogy nincs okuk a pánikra, hisz nagyon jól játszanak. Ezután normális ütemben folyt tovább az edzés. Néha én is megnéztem őket, ha volt időm. A táncpróbáim, ahogy közeledett a fellépés és a verseny egyre keményebbek lettek. Bercivel és Caesarral nagyon jóban lettünk gyakran én vittem őket haza.

Rajzszakkörre is járok. Tudok rajzolni, de a csoportban vannak tőlem sokkal jobbak is, mint például Iza ő rajzol a legszebben közülünk. Múlt héten be kellett adni néhány rajzunkat egy pályázatra. Szerintem az enyém biztos nem lett annyira jó, hogy díjat kapjak. A rajz számomra csak egy hobbi, amiben egy kicsit jobb vagyok, mint az átlag. Szeretem is, de azért táncolni sokkal jobban.

Mikor bementem táncra már mindenki ott volt kivéve a tanárt, Nemes Ildikót. Nagyon jó fej, de szigorú is, nem szereti a kését és azt sem, ha figyelmetlenek vagyunk. Volt még pár percem az érkezése előtt, addig váltottam pár szót a többiekkel. Miután megérkezett elmondott még néhány fontosabb dolgot a fellépéssel kapcsolatban, majd neki láttunk a táncnak.  Ez a koreográfia a nehezebbek közé tartozik, ezért, már hónapok óta gyakoroljuk, most már mindenkinek profin megy. A próba végén Ildikó megdicsért minket és még egyszer elmondta a fellépéssel kapcsolatos dolgokat, majd elengedett minket.

Ezután haza mentem zuhanyozni, mert nagyon leizzadtam, aztán kimentem Apuhoz az edzésre. A fiúk nagyon jól játszottak, habár én nem vagyok akkora szakértő, mint Apu azért az évek során megtanultam tőle ezt-azt, így látom a jó és a rossz játék közötti különbséget, nem úgy, mint Anyu, ő egyáltalán nem ért hozzá, pedig néha ő is kijön az edzésekre. Nem mindenki egyforma.

Most a lelátóról néztem edzést, mert nem akartam zavarni Aput. Mikor vége lett lementem és váltottam pár szót Apuval, majd kimentem a parkolóba, és a kocsimban megvártam Caesart és Bercit.

- Sziasztok! Ügyesek voltatok az edzésen. Kell egy fuvar? – gördültem melléjük a kocsimmal.

- Szia! Naná, hogy kell – pattant be Caesar az anyós ülésre.

- Szia! – ültbe Berci is.

- Tudjátok mondtam, hogy szombaton lesz egy fellépésem. Ugye el tudtok jönni?

- Ne haragudj Trixi, de a nagymamám bekerült a kórházba és szombaton megyünk meglátogatni –mondta Berci szomorúan.

- Ó, jobbulást neki. Na és te Caesar?

- Én ott leszek. Ki nem hagynám, hogy olyan jó csajok bámuljak cicanaciban, mint te.

- Köszi, de a lányok nem cicanaciban lesznek, viszont a fiúk…

Erre kitört belőlünk a nevetés. Caesar pedig rettegő képet vágott, így még jobban nevettünk.

- Ne haragudj, de mégsem tudok menni. Rájöttem, hogy… öööhhmm… hogy… anyám ablakot pucol.

- És?

- Nem tudom, de nem fogok cicanacis fiúkat nézni.

- Nyugi csak vicceltem senkin sem lesz cicanaci.

- Huh, akkor anyám mégsem pucol ablakot.

Erre megint kitört belőlünk a nevetés.

***

A fellépés előtt eléggé izgultam, hisz nagyon ritkán hívom meg a barátaimat, mert mindig félek, hogy elbénázom. Minden fellépés és verseny előtt izgulni szoktam, de mihelyt elkezdek táncolni elmúlik. Most is így volt. Az előadás végén mindenki tapsolt. Én elmentem átöltözni, majd megkerestem a szüleimet és Caesar-t. Mind gratuláltak majd Caesar meghívott egy fagyira, úgyhogy elköszöntünk a szüleimtől és elindultunk a közeli cukrászda felé.

- Nagyon jól táncolsz, és látszott rajtad, hogy élvezed is.

- Hát igen még kiskoromban kezdtem el és azóta is imádom. Semmi pénzért nem hagynám abba. Van benne valami, ami miatt nem tudnék nélküle élni. Lehet, hogy ez egy kicsit nyálasan hangzott, de így van.

- Azt hiszem, tudom, miről beszélsz. Nekem a foci ilyen. Nem tudnék nélküle élni, de azt hiszem a többi srác is így van vele a csapatból. Ott van például Márk, a csk neki élete a foci, ezért fúj is a kosarasokra rendesen. Habár a helyében én is fújnék rájuk, hisz a csk-juk lefektette az első barátnőjét.

- Milán?

- Nem, dehogy. Milán jó fej. Az előző csapatkapitány, Zoli, de ő már elballagott.

- Tényleg már emlékszem. Márk egyszer neki is ment a suliban miatta, lányt meg kidobta. Csúnya történet volt.

- Hát igen Márk azóta is rühelli a kosarasokat.

- Nem csodálom. De inkább beszéljünk valami vidámabbról.

- Oké. Tudtad, hogy van egy srác, akinek tetszel?

- Az a fura kilencedikes? Igen róla tudok, nem akarok vele bunkó lenni, de én nem akarok tőle semmit. Egyébként is gáznak tartom, ha egy kapcsolatban a lány az idősebb.

- Igen neki is tetszel, de nem róla beszéltem.

- Akkor arról a tízedikes srácról? Ő sem az esetem.

- Jesszus, hányan vannak beléd zúgva?

- A pontos számukat nem tudom, de azt hiszem elég sokan. Ez a népszerűség átka – nevettem fel.

- Szóval népszerű vagy. És az rontana a népszerűségeden, ha egy focistával randiznál? – kérdezte.

- Attól függ melyikkel? – húztam az agyát.

- Mondjuk azzal, amelyik szexi…

- Az több is van – vágtam a szavába.

- De nehéz eset vagy, épp most próbállak elhívni egy randira. Nem fognád be a szádat egy kicsit?

- Jól van, hallgatlak.

- Na, randiznál velem te táncosok királynője?

- Megfontolandó ajánlat. Várj hadd gondoljam át… azt hiszem, hogy…

- Na, bökd már ki!

- Persze, miért ne?

- Te boszorkány, direkt szórakoztál velem, ezt még meg bosszulom – kiáltotta, majd megcsikizte az oldalam, mire én visítva felnevettem.

Végül eljutottunk fagyizni, majd visszamentünk a kocsimhoz. Haza vittem Caesart majd én is haza mentem.

2 fejezet

- Szia! – hallottam a hátam mögül egy hangot és azonnal megfordultam.

- Szi-szia! – dadogtam.

- Rendelni szeretnénk, ha nem gond. – mondta közönségesen, míg nekem úgy kalapált a szívem, hogy attól féltem talán átlyukasztja a kötényem.

- Hé, göndörke! Apád pizzázója igazán klassz hely! – mondta egy srác a háta mögül.

- Köszi! – mosolyogtam rá.

- Nagyon csini vagy ma csajszi! – szólt a szürkés szemű srác és ezzel elérte, hogy megint rá figyeljek.

- Kö-köszönöm! – elfordultam, nehogy lássa, ahogy elpirulok.

- Mit szólnál ahhoz, ha….

- Hé! Szállj le a kishúgomról! – jött ki a bátyám a konyháról.

- Te inkább menj és süsd tovább a pizzákat! – szóltam neki ingerülten.

- Te meg ne beszélgess vele légyszíves, mert egy seggfej! – mondta.

- Hogy mit mondtál? – kérdezte a fiú.

Na…nagyszerű! A bátyám meg ez a tök helyes srác, összeveszik apám pizzázójába. Tökéletes egyveleg!

- Hé-hé srácok! Ne veszekedjetek már! – jött be apa, mert éppen egy rendelést vitt házhoz. – Milán üljetek le az egyik asztalhoz és majd Iza odamegy. – aha tehát apa ismeri ezt a fiút- Márk te pedig ne veszekedj a vendégekkel kérlek!

- De…

- Nincs semmi de!- mondta és bement a konyhára.

Milánék már leültek, én meg szégyenkezve slattyogtam oda az asztalukhoz.

- Mit szeretnétek srácok? – kérdeztem.

- Két sonkás pizzát meg négy kólát.

- Oké. Az előbbi kellemetlenségért az üdítő a ház ajándéka. – mosolyogtam.

- Köszi! – kacsintott.

- Semmiség. – mondtam és bementem a konyhára.

- Remélem kibájologtad magad! – hallottam bátyám csípős megjegyzését.

- Hé! Neked meg mi a franc bajod van!?

- Miért nem tudod elkerülni a seggfejeket?

- Ezt még mindig nem értem.

- Milán nem hozzád való!

- De hát csak rendelt.

- Ugyan már! Mindent hallottam.

- Könyörgöm….csak bókolt.

- Nem hagyom, hogy újabb trófea legyél! A bátyád vagyok és az a feladatom, hogy megvédjelek.

- Nem viszed kicsit túlzásba ezt a védelmező szerepet? – kérdeztem a szememet forgatva.

- Nem gondolnám…

- Hát én meg igen!

- Hidd el, jobban teszi, ha messziről elkerül!

- Mond! Te mindenkit utálsz, aki nem focizik?

- Ez butaság!

- Hát én így látom.

- Te sem focizol, mégis szeretlek!

- Tudod, hogy nem így értettem.

- Hát akkor, hogy?

- Engem muszáj szeretned, mert a húgod vagyok.

- Téged se lenne muszáj.

- Tényleg? Akkor miért csinálod?

- Puszta védelem.

- Akkor csak szeretsz!

- Persze!

- Én is! Csak kérlek, ne akarj mindentől megvédeni. A saját hibáimból akarok tanulni!

- Nem hagyhatom…- hajtotta le a fejét. Sosem értettem miért gondolja azt, hogy mindentől meg kell, hogy óvjon.

- Miért?

- Mert ami neked fáj az nekem is. Márpedig, ha fáj, akkor sírsz. És annál nincs rosszabb, hogy téged szenvedni látlak.

Összeszorult a szívem és éreztem, ahogy a könnyeim utat akarnak törni maguknak. De nem hagytam, mert Márk az imént mondta, hogy utál sírni látni. De valahogy érzem, hogy nem csak ez az oka annak, hogy így atyáskodik felettem. Mintha én lennék a First Lady ő meg a biztonsági szolgálat főnöke. Ezt ki kell derítenem.

Amint elkészültek a pizzák, megfogtam és elindultam velük az ajtó felé.

- Hé…ugye nem raktál bele mérget? – szóltam vissza az ajtóból.

- Nem. – láttam, hogy elmosolyodik. – De azt sem mondtam, hogy nem fordult meg a fejemben. – erre én is elnevettem magam.

***

Este mi zártunk be, mert apáék elmentek vacsorázni.

- Igyekezz már! – nyomta a dudát türelmetlenül.

- Márk…kérlek! – mondtam neki kedvesen.

Bezártam és gyorsan bepattantam a kocsiba.

- Legközelebb itt hagylak!

- Hova lett a védelmező bátyám…te jó ég…valami megszállta!? Márk hallasz engem? Odabenn vagy Márk? – gúnyolódtam vele. Ő meg elnevette magát, amolyan ’’Na, ez az én kishúgom”. nevetéssel.

- Hagyd ezt abba kérlek!

- Igenis, uram! – erre elfintorodott.

Egy ideig csendben autókáztunk. A csendet ő törte meg.

- Nem akarom, hogy azt érezd, megpróbállak korlátok közé szorítani.

- Pedig ezt érzem.

- Ne haragudj, hogy olyan hamar felkaptam a vizet….csak ilyenkor rájövök, hogy nem vagy már többé kislány.

- Ezt nem apának kéne éreznie? – kérdeztem nevetve.

- Lehet…- nevetett ő is.

- Beszéljünk inkább másról. – tereltem a témát és ő belement.

- Na és kaptatok már valami visszajelzést a rajzpályázatról?

- Nem sajnos még nem.

- Láttam a rajzod és nagyon klassz lett.

- Láttad? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel.

- Igen. A tanárnő körbemutatta az egész iskolába. Dicsekedett vele….és az tetszett benne a legjobban, hogy engem rajzoltál le. Nem is tudtam, hogy akkor otthon voltál. Pláne azt nem, hogy az udvaron.

- Ezek szerint azt sem, hogy a lombházból figyeltetek.

- Mi? – nézett rám zavartan. – Csak nem beléd is beléd bújt valami? – kérdezte nevetve.

- Nem. – mosolyogtam. – Csak olyan nyugodt és békés voltál, ahogyan ott ültél. Akkor inkább egy kisfiúnak tűntél mintsem egy menő csapatkapitánynak. Úgy gondoltam ezt meg kell örökítenem.

- De miért pont én?

- Hát…a pályázat címe az volt, hogy ’’ Ki a példaképed?”.

- És én vagyok a te példaképed?

- Igen! És szeretném, ha ennek megfelelően is viselkednél!

- Ez fura…mert nekem pedig te!

- Tessék? – néztem rá meglepetten. – Miért?

- Tudod…te annyira kedves vagy mindenkivel és feltétel nélkül tudsz szeretni. Tudsz megbocsájtani és segíteni. Tudsz spontán lenni…Na ezért irigyellek a legjobban.

- Na, igen! Ezt tuti nem apától örököltem. – Erre összenéztünk és hatalmasat nevettünk.

Beparkolt a garázsba. És kiszálltunk a kocsiból. Felmentünk és én azonnal bementem a fürdőszobába még mielőtt a bátyám beelőzne.

- Hé…- kiabált utánam.

- Bocs, a lányoké az elsőbbség! – és bezártam az ajtót.

Gyorsan lefürödtem, közben anyáék is megérkeztek. Váltottunk még néhány szót, aztán elmentem lefeküdni.