7. fejezet

Hétfőn épp a matek teremhez igyekeztem, amikor Caesarral összefutottunk. Csókkal köszöntöttük egymást, majd mikor szétváltunk egymásra mosolyogtunk. Nem vagyok szerelmes Caesarba, de nagyon kedvelem és szerintem idővel belé tudok szeretni.

- Hé, Szöszi! – kiáltott valaki és mikor megfordultam Milánnal, a kosár csapat kapitányával találtam szembe magam.

- Szia! – köszöntem neki.

- Délután eljöhetnél megnézni a meccsünket. Hozd a barátodat is, minden szurkolóra szükség van – vigyorgott rám, majd tovább is állt, hogy másokat is rábeszéljen, hogy elmenjenek a meccsre.

- Ennyire jóban vagytok? – kérdezte Caesar.

- Nem igazán, csak néha váltunk pár szót. Van kedved délután megnézni a meccsüket?

- Ha veled lehetek persze.

- De aranyos vagy – mosolyogtam rá – viszont nekem most órára kell mennem, mert hamarosan becsöngetnek, majd találkozunk, szia – nyomtam egy puszit a szájára és elsiettem.

Nagy nehezen túléltem a napot. Az utolsó órám után a tornateremhez mentem, mert Caesarral oda beszéltük meg a találkozást a meccs előtt. Míg rá vártam beszélgettem néhány ismerőssel, akik szintén a meccset nézni jöttek. Úgy tűnik Milánnak a suli nagy részét sikerült rávennie, hogy eljöjjön. Nagyon elgondolkoztam és arra eszméltem, hogy valaki átölel hátulról. Először megijedtem és le akartam fejteni a kezeket magamról, de aztán mikor megfordultam Caesarral találtam szembe magam, ezért megnyugodtam, ő pedig adott egy puszit a számra.

- Szia – mosolygott rám.

- Szia! Milyen volt a napod?

- Unalmas, és fárasztó. Képzeld minden tanár arra akart rávenni, hogy tanuljak, de én hősiese ellen álltam nekik és már csak azért sem figyeltem, hogy miről magyaráznak, hanem inkább rád gondoltam.

- Ó, te szegény, és a tanárok ezt mennyire díjazták?

- Hát a legtöbbnek nem tűnt fel, mert az osztály többi része figyelt meg értetlenkedett helyettem is.

- Akkor még szerencséd volt. Azt hiszem ideje lesz, ha bemegyünk, mert nem marad hely.

- Igen, úgy tűnik Milán hadjárata sikeres volt.

- Milyen hadjárat? – kérdeztem befelé menet.

- Neked nem tűt fel, hogy már egy hete mindenkit azzal nyaggat, hogy jöjjön el? Egyszer még a suli rádióba is bemondatta.

- Tényleg még a múlt héten.

Ezután kerestünk magunknak helyet, szerencsére még volt, de akik tíz perccel utánunk jöttek, már csak álló helyet találtak maguknak. Még volt pár perc a kezdésig, úgyhogy szétnéztem, hogy kik jöttek el. Rengeteg ismerősömet láttam szinte az összes osztálytársam itt volt. Láttam Izát is, na meg a többi rajzost, az egyik barátnőmet is láttam, Lillát ő a húgával együtt jött, mikor meglátott intett egyet, amit én viszonoztam.

Elkezdődött a meccs. Milánék a város másik gimijének, a Virág Gimnáziumnak a csapata ellen játszottak. Nem vagyok túl nagy kosárlabda rajongó, a focit jobban szeretem, de nagyjából tisztában vagyok a szabályokkal. A mieink dobták az első kosarat, erre a tömeg ujjongani kezdett, Caesarral mi is tapsoltunk, a barátom még be is kiabálta, hogy „Szép volt srácok!”. Jó néhány kosarat dobtak még, de a virágosokat sem kellet félteni, néhányat azért nekik is sikerült bedobni, de végig a mieink álltak nyerésre, és végül ők is nyertek, a legtöbb kosarat természetesen Milán dobta, de a csapat többi tagja is kivette a részét a játékból. Szerintem nagyszerűen játszottak.

A meccs végén természetesen mindenki oda ment gratulálni, még mi is, de nem tartottuk fel őket sokáig. Miután végeztünk Caesar haza kísért. Út közben megbeszéltük a meccs eseményeit. Mikor a házunkhoz értünk egy csókkal váltunk el.