6. fejezet ( 2. rész )

Ennél lassabban már nem vánszoroghattak volna a mutatók azon a nyanvatt órán. A csengő hangja igazi megváltás volt számomra. Már csak egy kémia órát kell kibírnom, majd még egy félóra semmittevést és mehetek a kosármeccsre. Épp a könyveimet pakoltam elő a táskámból, amikor valaki szó szerint beesett az ajtón.

- Fiam, nem esett baja? – kérdezte Szilágyi tanárnő a földön fekvő sráctól.

- Persze. – hallottam a választ a földről és valahogy elég ismerősnek tűnt, így hát elindultam felé.

- Márk? Te meg mi a fenét keresel itt? – kérdeztem és nem kicsit meglepett, hogy pont a bátyám fekszik az osztálytermünk padlóján. Főleg úgy, hogy neki már rég otthon kéne lennie.

- Csak el akarok bújni. – suttogta.

- Bújni? – kérdeztem. – Miért? – és ekkor hallottam meg Vanda hangját, aki mindenkitől azt kérdezgeti, hogy ’’ Hol van?”. Innen esett le, hogy kitől is fél.

- Megvagy! - ugrott oda közénk Vanda.

- Miééért?! – emelte kezét az ég felé Márk.

- Ti nem vagytok normálisak. – nevettem. Néha csak eljátsszák ezeket a dolgokat még a többiek és ők maguk is jót röhögnek rajtuk. – Mire jó ez?

- Kell valami jó dolog is, amire jó emlékezni a sulis évekből. – mosolygott Márk.

- Majd jót röhögünk rajta öreg korunkban. – bólogatott Vanda is.

- Ideje volna kimenni szünetre. – indult el felén Piroska néni.

- Elnézést tanárnő! – mosolygott rá Márk.

- Semmi baj. – mosolygott vissza. Bezzeg, ha nem Márkról volna szó, már rég az igazgatóiban csücsülnének. Miért szeretik annyira a tanárok?

Kimentünk, majd sétáltunk egyet a folyosón. Mikor nemsoká becsöngettek kikísértük Márkot a kocsijához.

***

- Akkor óra után a tornateremnél találkozzunk? – kérdezte Vanda.

- Igen.

- Hölgyeim, befáradnának? – mutatott az ajtó felé Lengyel tanár úr.

Bementünk és alig, hogy leültünk tanár úr szólította az első felelőt. És ki más lenne, mint Vanda, aki hetedik osztály óta semmit nem tanult kémiából. Azt sem tudta volna megmondani, hogy a proton milyen töltésű vagy, hogy az oxigén gáz halmazállapotú-e.

- Na, kis hölgy miről is tanultunk múlt órán? – Vanda erősen gondolkodott, de szerintem Márkon kívül nem nagyon jár máson az esze.

- Aromás szénhidrogének. – tátogtam neki.

- Arrogáns szénhidrogének. – vágta rá büszkén, mire az egész osztály dőlt a nevetéstől.

- És jellemezze ezeket az arrogáns szénhidrogéneket. – mondta Zoli bácsi nevetve.

- Hát… Tanár úr az az igazság, hogy én most nem igazán tanultam..

- Soha nem találtam volna ki. És mi az oka?

- Ööö…

- Azon tanakodom, hogy adjak egy újabb egyest vagy a szép időre való tekintettel én is tekintsek el ettől a felelettől. Osztály?

- Ne tessék beírni! – mondtuk egyszerre.

- De hálája meg ezt nekik.

- Rendben. – mondta megkönnyebbülve Vanda.

- Viszont, ahogy látom, megvan az ötödik alkalom, amikor nem írtam be. Tudja mit jelent ez? Büntetést a mai délutánra.

- Tessék?

- Hogy mi? – kiáltottam fel, mire mindenki rám nézett. – Elnézést! – hajtottam le a fejem.

- Úgy látom a barátnőjét is megviselte a dolog.

- De tanár úr, hiszen ma kosármeccs van.

- Gondolhatott volna rá előbb is. Most foglaljon helyet. Óra után találkozunk a matematika teremben a többi fogollyal együtt.

- Remek! – cammogott a helyére Vanda.

- Miért nem tanultál? – fordultam hátra hozzá.

- Nem volt rá időm.

- És mégis miért?

- Mert Vámpírnaplók maraton volt a tévében.

- Ajj… - forgattam a szemeim. És most Damon miatt mehetek egyedül a meccsre?

- Bocsi. – húzta el a száját.

- Most haragszom.

- Tudom…hidd el valahogy jóvá teszem.

- Remélem is.

Amint vége lett az órának, elköszöntünk egymástól és én a tornaterem felé az irányt. Bementem az ajtón és leültem úgy, hogy mindent tökéletesen lássak. Lassacskán megtelt a terem. Majd bejöttek a fiúk. Hatalmas tapsvihar és éljenzés töltötte be szinte az egész iskolát. Majd bejött a Virág Gimnázium csapata. Szintúgy üdvözültök őket csak egy kicsit másképp.

Elkezdődött a meccs. Körülbelül az első 5 perc után sikerült kosarat dobnunk. Aztán még egyet. Majd a Virágh gimisek jöttek. És megint, na és megint, aztán megint, és félidő.

Megijedtem, de aztán a srácok visszahozták magukat. A meccsnek mindjárt vége volt és az állás egyenlő. Utolsó esélyük volt. Milán megkapta a labdát, de a félpályánál tovább nem jutott, ezért onnan kellett bedobnia.

- Sikerülni fog! – mondogattam magamban.

Bedobta!!!!

- Ez az! – üvöltöttünk.

MEGNYERTÜK!!

Mindenki tapsolt és kiabált.

---------Folytatjuk------------

7. fejezet

Hétfőn épp a matek teremhez igyekeztem, amikor Caesarral összefutottunk. Csókkal köszöntöttük egymást, majd mikor szétváltunk egymásra mosolyogtunk. Nem vagyok szerelmes Caesarba, de nagyon kedvelem és szerintem idővel belé tudok szeretni.

- Hé, Szöszi! – kiáltott valaki és mikor megfordultam Milánnal, a kosár csapat kapitányával találtam szembe magam.

- Szia! – köszöntem neki.

- Délután eljöhetnél megnézni a meccsünket. Hozd a barátodat is, minden szurkolóra szükség van – vigyorgott rám, majd tovább is állt, hogy másokat is rábeszéljen, hogy elmenjenek a meccsre.

- Ennyire jóban vagytok? – kérdezte Caesar.

- Nem igazán, csak néha váltunk pár szót. Van kedved délután megnézni a meccsüket?

- Ha veled lehetek persze.

- De aranyos vagy – mosolyogtam rá – viszont nekem most órára kell mennem, mert hamarosan becsöngetnek, majd találkozunk, szia – nyomtam egy puszit a szájára és elsiettem.

Nagy nehezen túléltem a napot. Az utolsó órám után a tornateremhez mentem, mert Caesarral oda beszéltük meg a találkozást a meccs előtt. Míg rá vártam beszélgettem néhány ismerőssel, akik szintén a meccset nézni jöttek. Úgy tűnik Milánnak a suli nagy részét sikerült rávennie, hogy eljöjjön. Nagyon elgondolkoztam és arra eszméltem, hogy valaki átölel hátulról. Először megijedtem és le akartam fejteni a kezeket magamról, de aztán mikor megfordultam Caesarral találtam szembe magam, ezért megnyugodtam, ő pedig adott egy puszit a számra.

- Szia – mosolygott rám.

- Szia! Milyen volt a napod?

- Unalmas, és fárasztó. Képzeld minden tanár arra akart rávenni, hogy tanuljak, de én hősiese ellen álltam nekik és már csak azért sem figyeltem, hogy miről magyaráznak, hanem inkább rád gondoltam.

- Ó, te szegény, és a tanárok ezt mennyire díjazták?

- Hát a legtöbbnek nem tűnt fel, mert az osztály többi része figyelt meg értetlenkedett helyettem is.

- Akkor még szerencséd volt. Azt hiszem ideje lesz, ha bemegyünk, mert nem marad hely.

- Igen, úgy tűnik Milán hadjárata sikeres volt.

- Milyen hadjárat? – kérdeztem befelé menet.

- Neked nem tűt fel, hogy már egy hete mindenkit azzal nyaggat, hogy jöjjön el? Egyszer még a suli rádióba is bemondatta.

- Tényleg még a múlt héten.

Ezután kerestünk magunknak helyet, szerencsére még volt, de akik tíz perccel utánunk jöttek, már csak álló helyet találtak maguknak. Még volt pár perc a kezdésig, úgyhogy szétnéztem, hogy kik jöttek el. Rengeteg ismerősömet láttam szinte az összes osztálytársam itt volt. Láttam Izát is, na meg a többi rajzost, az egyik barátnőmet is láttam, Lillát ő a húgával együtt jött, mikor meglátott intett egyet, amit én viszonoztam.

Elkezdődött a meccs. Milánék a város másik gimijének, a Virág Gimnáziumnak a csapata ellen játszottak. Nem vagyok túl nagy kosárlabda rajongó, a focit jobban szeretem, de nagyjából tisztában vagyok a szabályokkal. A mieink dobták az első kosarat, erre a tömeg ujjongani kezdett, Caesarral mi is tapsoltunk, a barátom még be is kiabálta, hogy „Szép volt srácok!”. Jó néhány kosarat dobtak még, de a virágosokat sem kellet félteni, néhányat azért nekik is sikerült bedobni, de végig a mieink álltak nyerésre, és végül ők is nyertek, a legtöbb kosarat természetesen Milán dobta, de a csapat többi tagja is kivette a részét a játékból. Szerintem nagyszerűen játszottak.

A meccs végén természetesen mindenki oda ment gratulálni, még mi is, de nem tartottuk fel őket sokáig. Miután végeztünk Caesar haza kísért. Út közben megbeszéltük a meccs eseményeit. Mikor a házunkhoz értünk egy csókkal váltunk el.