- Szia! – hallottam a hátam mögül egy hangot és azonnal
megfordultam.
- Szi-szia! – dadogtam.
- Rendelni szeretnénk, ha nem gond. – mondta közönségesen,
míg nekem úgy kalapált a szívem, hogy attól féltem talán átlyukasztja a
kötényem.
- Hé, göndörke! Apád pizzázója igazán klassz hely! – mondta
egy srác a háta mögül.
- Köszi! – mosolyogtam rá.
- Nagyon csini vagy ma csajszi! – szólt a szürkés szemű srác
és ezzel elérte, hogy megint rá figyeljek.
- Kö-köszönöm! – elfordultam, nehogy lássa, ahogy elpirulok.
- Mit szólnál ahhoz, ha….
- Hé! Szállj le a kishúgomról! – jött ki a bátyám a
konyháról.
- Te inkább menj és süsd tovább a pizzákat! – szóltam neki
ingerülten.
- Te meg ne beszélgess vele légyszíves, mert egy seggfej! –
mondta.
- Hogy mit mondtál? – kérdezte a fiú.
Na…nagyszerű! A bátyám meg ez a tök helyes srác, összeveszik
apám pizzázójába. Tökéletes egyveleg!
- Hé-hé srácok! Ne veszekedjetek már! – jött be apa, mert
éppen egy rendelést vitt házhoz. – Milán üljetek le az egyik asztalhoz és majd
Iza odamegy. – aha tehát apa ismeri ezt a fiút- Márk te pedig ne veszekedj a
vendégekkel kérlek!
- De…
- Nincs semmi de!- mondta és bement a konyhára.
Milánék már leültek, én meg szégyenkezve slattyogtam oda az
asztalukhoz.
- Mit szeretnétek srácok? – kérdeztem.
- Két sonkás pizzát meg négy kólát.
- Oké. Az előbbi kellemetlenségért az üdítő a ház ajándéka.
– mosolyogtam.
- Köszi! – kacsintott.
- Semmiség. – mondtam és bementem a konyhára.
- Remélem kibájologtad magad! – hallottam bátyám csípős
megjegyzését.
- Hé! Neked meg mi a franc bajod van!?
- Miért nem tudod elkerülni a seggfejeket?
- Ezt még mindig nem értem.
- Milán nem hozzád való!
- De hát csak rendelt.
- Ugyan már! Mindent hallottam.
- Könyörgöm….csak bókolt.
- Nem hagyom, hogy újabb trófea legyél! A bátyád vagyok és
az a feladatom, hogy megvédjelek.
- Nem viszed kicsit túlzásba ezt a védelmező szerepet? –
kérdeztem a szememet forgatva.
- Nem gondolnám…
- Hát én meg igen!
- Hidd el, jobban teszi, ha messziről elkerül!
- Mond! Te mindenkit utálsz, aki nem focizik?
- Ez butaság!
- Hát én így látom.
- Te sem focizol, mégis szeretlek!
- Tudod, hogy nem így értettem.
- Hát akkor, hogy?
- Engem muszáj szeretned, mert a húgod vagyok.
- Téged se lenne muszáj.
- Tényleg? Akkor miért csinálod?
- Puszta védelem.
- Akkor csak szeretsz!
- Persze!
- Én is! Csak kérlek, ne akarj mindentől megvédeni. A saját
hibáimból akarok tanulni!
- Nem hagyhatom…- hajtotta le a fejét. Sosem értettem miért
gondolja azt, hogy mindentől meg kell, hogy óvjon.
- Miért?
- Mert ami neked fáj az nekem is. Márpedig, ha fáj, akkor
sírsz. És annál nincs rosszabb, hogy téged szenvedni látlak.
Összeszorult a szívem és éreztem, ahogy a könnyeim utat
akarnak törni maguknak. De nem hagytam, mert Márk az imént mondta, hogy utál sírni
látni. De valahogy érzem, hogy nem csak ez az oka annak, hogy így atyáskodik
felettem. Mintha én lennék a First Lady ő meg a biztonsági szolgálat főnöke.
Ezt ki kell derítenem.
Amint elkészültek a pizzák, megfogtam és elindultam velük az
ajtó felé.
- Hé…ugye nem raktál bele mérget? – szóltam vissza az
ajtóból.
- Nem. – láttam, hogy elmosolyodik. – De azt sem mondtam,
hogy nem fordult meg a fejemben. – erre én is elnevettem magam.
***
Este mi zártunk be, mert apáék elmentek vacsorázni.
- Igyekezz már! – nyomta a dudát türelmetlenül.
- Márk…kérlek! – mondtam neki kedvesen.
Bezártam és gyorsan bepattantam a kocsiba.
- Legközelebb itt hagylak!
- Hova lett a védelmező bátyám…te jó ég…valami megszállta!?
Márk hallasz engem? Odabenn vagy Márk? – gúnyolódtam vele. Ő meg elnevette
magát, amolyan ’’Na, ez az én kishúgom”. nevetéssel.
- Hagyd ezt abba kérlek!
- Igenis, uram! – erre elfintorodott.
Egy ideig csendben autókáztunk. A csendet ő törte meg.
- Nem akarom, hogy azt érezd, megpróbállak korlátok közé
szorítani.
- Pedig ezt érzem.
- Ne haragudj, hogy olyan hamar felkaptam a vizet….csak
ilyenkor rájövök, hogy nem vagy már többé kislány.
- Ezt nem apának kéne éreznie? – kérdeztem nevetve.
- Lehet…- nevetett ő is.
- Beszéljünk inkább másról. – tereltem a témát és ő
belement.
- Na és kaptatok már valami visszajelzést a rajzpályázatról?
- Nem sajnos még nem.
- Láttam a rajzod és nagyon klassz lett.
- Láttad? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
- Igen. A tanárnő körbemutatta az egész iskolába.
Dicsekedett vele….és az tetszett benne a legjobban, hogy engem rajzoltál le.
Nem is tudtam, hogy akkor otthon voltál. Pláne azt nem, hogy az udvaron.
- Ezek szerint azt sem, hogy a lombházból figyeltetek.
- Mi? – nézett rám zavartan. – Csak nem beléd is beléd bújt
valami? – kérdezte nevetve.
- Nem. – mosolyogtam. – Csak olyan nyugodt és békés voltál,
ahogyan ott ültél. Akkor inkább egy kisfiúnak tűntél mintsem egy menő
csapatkapitánynak. Úgy gondoltam ezt meg kell örökítenem.
- De miért pont én?
- Hát…a pályázat címe az volt, hogy ’’ Ki a példaképed?”.
- És én vagyok a te példaképed?
- Igen! És szeretném, ha ennek megfelelően is viselkednél!
- Ez fura…mert nekem pedig te!
- Tessék? – néztem rá meglepetten. – Miért?
- Tudod…te annyira kedves vagy mindenkivel és feltétel
nélkül tudsz szeretni. Tudsz megbocsájtani és segíteni. Tudsz spontán lenni…Na
ezért irigyellek a legjobban.
- Na, igen! Ezt tuti nem apától örököltem. – Erre összenéztünk
és hatalmasat nevettünk.
Beparkolt a garázsba. És kiszálltunk a kocsiból. Felmentünk és
én azonnal bementem a fürdőszobába még mielőtt a bátyám beelőzne.
- Hé…- kiabált utánam.
- Bocs, a lányoké az elsőbbség! – és bezártam az ajtót.
Gyorsan lefürödtem, közben anyáék is megérkeztek. Váltottunk
még néhány szót, aztán elmentem lefeküdni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése