2014. augusztus 17., vasárnap

6. fejezet ( 2. rész )

Ennél lassabban már nem vánszoroghattak volna a mutatók azon a nyanvatt órán. A csengő hangja igazi megváltás volt számomra. Már csak egy kémia órát kell kibírnom, majd még egy félóra semmittevést és mehetek a kosármeccsre. Épp a könyveimet pakoltam elő a táskámból, amikor valaki szó szerint beesett az ajtón.
- Fiam, nem esett baja? – kérdezte Szilágyi tanárnő a földön fekvő sráctól.
- Persze. – hallottam a választ a földről és valahogy elég ismerősnek tűnt, így hát elindultam felé.
- Márk? Te meg mi a fenét keresel itt? – kérdeztem és nem kicsit meglepett, hogy pont a bátyám fekszik az osztálytermünk padlóján. Főleg úgy, hogy neki már rég otthon kéne lennie.
- Csak el akarok bújni. – suttogta.
- Bújni? – kérdeztem. – Miért? – és ekkor hallottam meg Vanda hangját, aki mindenkitől azt kérdezgeti, hogy ’’ Hol van?”. Innen esett le, hogy kitől is fél.
- Megvagy! - ugrott oda közénk Vanda.
- Miééért?! – emelte kezét az ég felé Márk.
- Ti nem vagytok normálisak. – nevettem. Néha csak eljátsszák ezeket a dolgokat még a többiek és ők maguk is jót röhögnek rajtuk. – Mire jó ez?
- Kell valami jó dolog is, amire jó emlékezni a sulis évekből. – mosolygott Márk.
- Majd jót röhögünk rajta öreg korunkban. – bólogatott Vanda is.
- Ideje volna kimenni szünetre. – indult el felén Piroska néni.
- Elnézést tanárnő! – mosolygott rá Márk.
- Semmi baj. – mosolygott vissza. Bezzeg, ha nem Márkról volna szó, már rég az igazgatóiban csücsülnének. Miért szeretik annyira a tanárok?
Kimentünk, majd sétáltunk egyet a folyosón. Mikor nemsoká becsöngettek kikísértük Márkot a kocsijához.
***
- Akkor óra után a tornateremnél találkozzunk? – kérdezte Vanda.
- Igen.
- Hölgyeim, befáradnának? – mutatott az ajtó felé Lengyel tanár úr.
Bementünk és alig, hogy leültünk tanár úr szólította az első felelőt. És ki más lenne, mint Vanda, aki hetedik osztály óta semmit nem tanult kémiából. Azt sem tudta volna megmondani, hogy a proton milyen töltésű vagy, hogy az oxigén gáz halmazállapotú-e.
- Na, kis hölgy miről is tanultunk múlt órán? – Vanda erősen gondolkodott, de szerintem Márkon kívül nem nagyon jár máson az esze.
- Aromás szénhidrogének. – tátogtam neki.
- Arrogáns szénhidrogének. – vágta rá büszkén, mire az egész osztály dőlt a nevetéstől.
- És jellemezze ezeket az arrogáns szénhidrogéneket. – mondta Zoli bácsi nevetve.
- Hát… Tanár úr az az igazság, hogy én most nem igazán tanultam..
- Soha nem találtam volna ki. És mi az oka?
- Ööö…
- Azon tanakodom, hogy adjak egy újabb egyest vagy a szép időre való tekintettel én is tekintsek el ettől a felelettől. Osztály?
- Ne tessék beírni! – mondtuk egyszerre.
- De hálája meg ezt nekik.
- Rendben. – mondta megkönnyebbülve Vanda.
- Viszont, ahogy látom, megvan az ötödik alkalom, amikor nem írtam be. Tudja mit jelent ez? Büntetést a mai délutánra.
- Tessék?
- Hogy mi? – kiáltottam fel, mire mindenki rám nézett. – Elnézést! – hajtottam le a fejem.
- Úgy látom a barátnőjét is megviselte a dolog.
- De tanár úr, hiszen ma kosármeccs van.
- Gondolhatott volna rá előbb is. Most foglaljon helyet. Óra után találkozunk a matematika teremben a többi fogollyal együtt.
- Remek! – cammogott a helyére Vanda.
- Miért nem tanultál? – fordultam hátra hozzá.
- Nem volt rá időm.
- És mégis miért?
- Mert Vámpírnaplók maraton volt a tévében.
- Ajj… - forgattam a szemeim. És most Damon miatt mehetek egyedül a meccsre?
- Bocsi. – húzta el a száját.
- Most haragszom.
- Tudom…hidd el valahogy jóvá teszem.
- Remélem is.
Amint vége lett az órának, elköszöntünk egymástól és én a tornaterem felé az irányt. Bementem az ajtón és leültem úgy, hogy mindent tökéletesen lássak. Lassacskán megtelt a terem. Majd bejöttek a fiúk. Hatalmas tapsvihar és éljenzés töltötte be szinte az egész iskolát. Majd bejött a Virág Gimnázium csapata. Szintúgy üdvözültök őket csak egy kicsit másképp.
Elkezdődött a meccs. Körülbelül az első 5 perc után sikerült kosarat dobnunk. Aztán még egyet. Majd a Virágh gimisek jöttek. És megint, na és megint, aztán megint, és félidő.
Megijedtem, de aztán a srácok visszahozták magukat. A meccsnek mindjárt vége volt és az állás egyenlő. Utolsó esélyük volt. Milán megkapta a labdát, de a félpályánál tovább nem jutott, ezért onnan kellett bedobnia.
- Sikerülni fog! – mondogattam magamban.
Bedobta!!!!
- Ez az! – üvöltöttünk.
MEGNYERTÜK!!
Mindenki tapsolt és kiabált.


---------Folytatjuk------------

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése