4. fejezet

Ma kapjuk meg a rajzpályázat eredményét. Végtelenül kíváncsi vagyok. Ha itt most tovább küldik, akkor jön a következő forduló és, ha ott is tovább jutok, még mindig van egy pár. A végső győztes nyereménye pedig egy ösztöndíj az általa választott bármelyik képzőművészeti egyetemre. Nagyon szeretném én megnyerni. Persze ezzel mindenki így van, de akkor is.

- Sziasztok! – köszöntem, amint beléptem.

- Szia! – hangzott a csoportos válasz.

Három óra van és a rajzszakkörösök mind itt vannak, most is, mint minden pénteken ilyenkor. Egy kivétellel.

- Hol van tanárnő? – kérdeztem, mert soha nem késik. Általában egyszerre jövök vele. Most is csak azért jöttem később, mert apának segítettem a pizzázóba.

- Jött valami levele és azt kell aláírnia. Azt mondta kettő perc és jön. – mondta az egyik srác.

- De a mester is késett. – mosolygott Laci, aki egy végzős fiú.

- Ki? Én? – kérdeztem meglepetten.

- Ha úgy rajzolnék, ahogy te, ezt meg se kérdezném. Főleg egy olyan rajz után, amit a pályázatra adtál be.

- Bizony! Állítólag Zita néninek fél óráig kellett bizonygatnia, hogy az nem fotó. – mondta Tibi, Laci legjobb barátja.

- Ja…jó vicc. – mondtam gúnyosan és leültem közéjük.

- Én még nem is láttam. – vágott szomorú arcot Pisti. Ő tizenegyedikes.

- Majd meglátod! – mondtam. – Úgyis visszaküldik.

- A suliból csak egy gyerek juthat tovább. – mondta Laci.

- És miért én lennék az az egy?

- Mert borzasztó ügyes vagy.

Meghallottuk azt a jellegzetes kopogást és mindannyian csöndbe maradtunk. Egy hang nélkül vártunk és reménykedtünk abban, hogy az eredményeket hozza.

- Mindenki itt van? – kérdezte a levelet bontogatva.

- Igen! – felelte valaki.

Nagy nehezen kiszedte a papírt a borítékból és olvasni kezdte. Néha összeráncolta a szemöldökét, amiről azt hittük rosszat jelent. Majd egy enyhe mosoly, egy elkerekedett szem és végül egy fülig érő mosoly.

- Tanárnő?! – türelmetlenkedett Pisti.

Zita tanárnő felemelte a fejét és rám mosolygott aztán bólogatott…..Úgy lefagytam, hogy egyáltalán nem tudtam reagálni. De a többiek, ugráltak, sikongattak, tapsoltak helyettem is, pedig ez csak a legelső forduló volt. Laci és Tibi felkaptak és elkezdtek ugrálni velem.

- Ez tán csak felébreszti! – mosolygott tanárnő. Mikor letettek és felfogtam mi történik elkezdtem sikoltozni és toporzékolni.

- Azt hiszem ez az a reakció, amit mindannyian vártunk volna. – mondta Trixi. Egy tizenegyedikes csaj.

- Megölelhetlek? – kérdezte Zita tanárnő, mire széttártam a karjaimat és megöleltük egymást. Aztán jött mindenki sorba. – Azt hiszem ezt meg kell ünnepelnünk! Ki kér pizzát? – kérdezte lelkesen. Mindannyian tapsoltunk. – Oké. Akkor öt perc múlva a kapunál.

- Ügyi vagy hercegnő! – puszilta meg a fejem búbját Laci.

A kapunál találkoztunk és elindultunk a pizzázóba. Amíg sétáltunk a többiek valami ódát zengtek nekem, melynek ’’Örömóda Fekete Izához” lett a címe. Tibi azt mondta később megkapom a dalszöveget nyomtatva. J

Odaértünk a pizzázóhoz, beléptünk, így megszólalt a csengő. Apa máris a pult mögött termett.

- Mit adhatok? – kérdezte és fel se nézett. – Sajnálom, de most elég sokan vagyunk és…- csak ekkor pillantott fel. – Zita!!! – kijött a pult mögül és átölelték egymást. Ja igen majd elfelejtettem. Apa és Zita tanárnő gyermekkori legjobb barátok. Vasárnaponként mindig együtt ebédelünk. Egyik héten náluk, a másikon meg nálunk.

- Akkor talán később visszajövünk. – javasolta tanárnő.

- Dehogyis! – ellenkezett apa. – Számotokra mindig van hely. Hogy-hogy itt?

- Ünneplünk! – dicsekedett Zita néni.

- És mit?

- A lányodat.

- Mi?

- Az ő rajzát küldték tovább.

- Komolyan? – hitetlenkedett apa.

- Igen! Ezt olyan nehéz elhinni? – kérdeztem.

- Nekünk meg se mutattad. Mit rajzoltál?

- Inkább kit! – mosolygott tanárnő. Apa értetlenül nézett, mire felnevettem.

- Márkot.

- Valaki szólt? – jött ki a konyhából a bátyám.

- Tovább küldték a rajzomat!!! – ugrottam a nyakába.

- Komolyan? – kérdezte és megpörgetett.

- Igen!

- Iza lisztes leszel. – szólt anyu, mikor belépett az ajtón. – Rajta van a köténye.

- Szia Klárika! – lépett ki a tömegből tanárnő.

- Szia! – puszilták meg egymást. – Hát te? – nézett körbe. – Vagyis ti.

- A lányod rajzát tovább küldték és most azt ünnepeljük.

- Tényleg?

- Miért hiszi ezt el mindenki olyan nehezen? – kérdeztem értetlenkedve.

- Bocsánat, kicsim. – mondta anya és odajött megölelni, ahogy apa és Márk is. Igazi családi ölelés.

- De miért kerítetek ennek ekkora feneket? – kérdeztem. – Ez csak az első forduló volt a tizenötből.

- Jól van, na! Csak örülünk neked…Fúú rengetegen vannak. – állapította meg anya megint körbenézve.

- Igen. – értettem vele egyet.

- De rengeteg segítségetek is van. – mondta Zita tanárnő.

- Ezt meg hogy érted? – érdeklődött apa.

- Srácok, kinek van kedve pizzát sütni? – kérdezte tanárnő.

- Nekeeeem!!! – kiáltotta mindenki egyszerre.

- Tényleg segítenétek? – kérdeztem.

- Neked? Hogyne! – mondta Pisti.

- Akkor gyertek! Mindenkinek adok egy kötényt.

- Köszönjük! – fordult anya Zita néni felé.

- Ugyan már! – legyintett és elindult utánam kötényért.

Nagyon jól szórakoztunk közben. Volt, aki tésztát gyúrt, volt, aki a feltétet rakta fel, volt, aki sütött és én pedig kivittem a rendeléseket. És falatoztunk is közben.

- Köszönöm a segítségeteket! – mosolygott rájuk anya.

- Mi is köszönünk mindent. – válaszolt tanárnő.

- Sziasztok! – köszöntünk el tőlük.

- Viszlát! – mondták egyszerre.

- Na…még csak hat óra. Mit csinálunk? – kérdeztem anyáékat.

- Feltakarítunk. – közölte apa.

- Jajj, ne máár!

- De, kislányom.

Feltakarítottunk, majd hazamentünk.

- Vasárnap mi főzünk. – kiabált fel apa az emeletre.

Márkkal mindketten úgy elfáradtunk, hogy amint hazaértünk meg is fürödtünk. Persze megint beelőztem J . bementem még a szobájába és filmet néztünk…volna, ha nem alszunk be mindketten. Szerencse, hogy nagy ágya van és mindketten elférünk rajta.